TÖRTÉNETÜNK

"Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz." Zsid. 13,8.

1881. szeptember 8-án két férfi utazott vonaton Nagyváradról hazafelé Karcagra. A két férfi útközben összetalálkozott Isten áldott eszközével, Kornya Mihály testvérrel.

A két férfi neve Szabó Mihály és Csontos János volt. A beszélgetés megindult Kornya testvér és a két férfi között. Nem lehet pontosan tudni, hogy miről volt szó. Az tény, hogy többek között beszéltek a bűn, a megváltás, az üdvösség kérdéséről. A két embernek előbb nem igen tetszett a beszélgetés. Meg voltak győződve arról, hogy ők jó lelkiállapotban vannak. Nyilvánvaló, hogy érintette őket Isten Szava. Már-már arra gondoltak, hogy jó volna fejbe verni ezt az embert, vagy valahogy megszabadulni tőle. Kornya testvér azonban nem hagyta könnyen a dolgot. Mondta, mondta, amit az Isten üzent. Mezőkeresztesig folytatták együtt útjukat. Itt Kornya Mihály útja más irányt vett, de előtte megkérdezte a két embert, hogy majd egyszer, ha az Úr Karcagra vezérli kaphatna-e ott szállást? A két ember mindent megígért. Bennük az a gondolat volt, hogy erre nem kerül sor soha. Feltevésükben alaposan csalódtak, mert rövid idő múlva Kornya Mihály testvér bekopogtatott hozzájuk. Kornya testvér betartotta szavát. A két ember is tartotta magát ígéretéhez, mert szállást adott Isten küldöttjének. Sőt még embereket is hívtak a lakásukra. Itt hangzott az Ige először. Sokan hallgatták az Igét ennél az alkalomnál.

Isten Igéje, Szava most is igaznak bizonyult. "Az én Igém nem tér vissza üresen." Az Ige elvégezte munkáját az emberek szívében.

A Kornya testvér által hirdetett Ige gyümölcsöt termett. Azon emberek, akiknek szívében az Ige mély hatást gyakorolt, kezdték beismerni saját és népük életének téves útját.. 1884. augusztus 11-én nyolc lélek tett bizonyságot arról, hogy elfogadta Jézust személyes megváltójának és be is merítkeztek. Az induló gyülekezet tehát nyolc taggal kezdte meg szolgálatát a városban. Az első bemerítést Kornya Mihály testvér végezte. A nyolc tag a következő volt: Szabó Mihály, Balogh Zsófia, Pintér Anna, Szarka János, Olajos Mária, Ormos Zsuzsanna, Szabó Erzsébet, Szarka Zsuzsanna. Ebben a városban immár több, mint 130 éve van Baptista Gyülekezet.

Móricz Zsigmond a Karcagi Baptista Imaházban

Karcagon körülbelül ötszáz lélek van baptista, vagy ahogy ők maguk mondják: "Hívő". Igen szép templomuk van, amelyet egy hívőtársuk szeretetének köszönhetnek. Egy karcagi kisgazda eladta a házát és a földjeit, hogy megépítse a templomot.

Vasárnap este hat órakor két barátom kíséretében elmentem ebbe az imaházba, hogy végignézzem az istentiszteletet.

Már sűrűn mentek az emberek s még többen nők a sáros utcán keresztül a villanylámpákkal kivilágított imaházba, amelynek tornya nincs s magas, nagy ablakai vannak az utca felől.

A hívők utat adtak s boldogan, szolgálatkészen sietek idegenül ajtót nyitni.

A templom fényesen van kivilágítva, kétoldalt templomi padsorok.

Középen oltárszerű magaslat, amelyen szerény vörösbársony drapériával díszítve, a papi szék.

Az első hang vidám muzsikaszó volt. Egyházi éneket játszott a zenekar, de valami oly könnyed s kedves zenét, hogy vidámság érzett benne. A másik, ami föltűnt, a nyüzsgő gyerekek vidámsága. Hat évnél kisebb gyerekek nagy számban mozogtak, jöttek-mentek s anyák csillapítása mellett is fesztelen diskuráltak.

Egyáltalán az egész helyiség azt a benyomást tette, mintha nem a félelmes Istennek, hanem a jóságosnak a házában volnánk. Az asszonyok mosolyognak, s beszélgetnek, a zene szól: mintha szegény emberek ide jönnének össze, kedves és szép vallási örömet élvezni. A hívők össze-vissza ülnek, felnőttek mellett a gyerekek, s meghitten néznek egymásra.

Odajön az egyház embere s nagyon köszöni, hogy eljöttünk, kér, hogy hét óra után is maradjunk, mert a leányegyesület fog műsort bemutatni. A falon egy kerek fali óra, negyed hét.

Kezdődik az istentisztelet. Ének. Ima. Az énekkönyvet nézem. Feltűnik, hogy a 767-ik éneket éneklik. Hogy lehet az. Ilyen nagy énektömeg. Nézem az énekeskönyvet. Fel vannak sorolva az énekszerzők. Legalább száz név, nagy nevek, köztük Luther Márton is. Mind idegen név. Európai nevek.

Most a papi székbe beül két feketeruhás iparos. Az egyik röviden s feltűnően nem szónokiasan megmondja, miről lesz szó. Aztán imát mond. Ima alatt egy ismeretlen gesztusuk van. A férfiak a kézfejet a homlokukra terítik. A nők szinte beszorítják a szemüket; ráborulnak a padra. Bizonyára teljes lelki odaadást, a szavakba való belemerülést jelzi ez a mozdulat.

A szónok a református papok stílusában beszél.

Új ének után felolvassa János Jelenésekről szóló könyvének első hét versét. Ez olyan nehéz szöveg, amit szintén nem lehet megérteni. Az egész Bibliának a legzaklatottabb fantáziájú s legkevésbé felfogható része. De talán éppen ezért a rajongóknak, akik a felfoghatatlan után vágynak, ez jó.

Erről beszél félóráig a szónok, s hiába törekedtem, egyetlen gondolatát vagy mondatát sem tudtam megjegyezni.

- Most éneket kérek - mondta -, azután a beszéd folytatva lesz.

Énekeltek, de a beszédet nem ő folytatta. A másik pap állott fel. Ez sokkal egyszerűbb s értelmesebb. Ennek a nyelvét is zavarja az a törekvés, hogy az élet egyszerű helyzeteiben is igyekszik valami papi kenetességet vinni a beszédbe, de ez azért józan, okos, sőt gondolkodó ember, aki oly egyszerűségekre képes, hogy az ember koronként azt érzi, hogy íme, így látszik meg a világegyetem a harmat tükrében.

Például milyen kedves volt, mikor azt mondta, hogy: amint a felolvasott igék is mutatják, tanúk vagyunk. Az Isten tanúi. A tanúnak az a dolga, hogy tanúságot tegyen. Tanúságot pedig teljes őszinteséggel kell tenni. Mert erre a törvény is kötelez. Hát nekünk tanúságot kell tenni Isten mellett mindig s minden körülmények közt.

Én egyszer, mikor hadifogoly voltam, Tifliszben voltam. Volt ott egy úriasszony, aki budapesti nő volt. Úgy került oda, hogy Abbázia fürdőhelyen ismerkedett meg a férjével, s elment vele a távol Oroszországba. Ez az úriember igen gazdag volt, s a felesége egyszer meghívott mint magyar hadifoglyot ebédre. Elmentem. Egy barátommal voltam, az őrmesterrel. És beszélgetés közben az úriasszony az Isten nevéről valami nagyon csúnyát mondott. Én megijedtem a az az érzés volt bennem, hogy fel kell állanom s meg kell védenem az Isten nevét.

A barátom, az őrmester úr észrevette ezt a szándékomat, s hátulról nagyot húzott, hogy hallgassak. De én már akkor határoztam, mert mint a mai leckében is olvastuk, tanúbizonyságot kell tennünk minden körülmények közt. És bármilyen kényelmetlen is volt, mégis felálltam s azt mondtam: "Nagyságos asszony, ne vegye tolakodásnak vagy sértésnek nagysád az én fellépésemet, de meg kell mondanom, hogy az elébb a nagyságos asszony a mindenható jó Isten nevéről valami nagyon illetlent tetszett mondani". Erre azt mondja az úriasszony: "hogyne mondanám azt, mikor a szüleim betegek és még levelet sem tudok velük váltani, és hazamenni nem lehet, és ez a rettenetes nagy szegénység". No, gondoltam magamban, szegénységről itt nemigen lehet beszélni, mikor három-négy tál étel van az asztalon: "Nagyságos asszony az Isten nevét csak tisztelettel vegye, mert ennél még sokkal rosszabb sorsra is lehetett volna s bár lehet is". És kedves testvérek, nem volt helytelen a fellépésem, mert a nagyságos asszony is sírva fakadt és megbánta bűnét...

De még ennél is kedvesebb volt egy másik példája: Egyszer utaztam Debrecen és Hajdúböszörmény közt - mondta kedves áhítattal s ebben a pillanatban úgy tűnt fel ez az utazás, mintha még nagyobb volna, mint a tifliszi út... Mindenesetre egy karcagi napszámosember s annak gyermeke szemében utazás volt... - Utaztam és a vonat igen zsúfolva volt, s egy öregember nem tudott beférni a kocsiba. No, de végre bejött. Bejött, s aztán elkezdte a jó Isten nevét a legcifrább formában mondani és annak a kocsinak az utasai - pedig sokan voltak - mindenki, fiatalok s öregek nevettek azon, hogy az öregember milyen szépen tud káromkodni. Akkor én ismét azt gondoltam, hogy már mindegy, ha kiteszem is magam, felállottam s azt mondtam: "uraim, engedjenek meg egy szót. Íme ez az öregember a jó Isten nevét ilyen csúnya módon emlegeti, s erre senkinek sincsen válasza. De kérem, mit szólna a tisztelt úr, ha az ön saját jó apját míveltetné így ez az ember? És maga pedig, aki ilyen szép időt kapott a jó Istentől, nem érzi, hogy háládatlanság, hogy evvel köszöni meg?" És íme testvérek, az egész utasközönség elhallgatott és igazat adott nekem.

Így keveredik a szónok beszédében az alkalmazott élmény az absztrakt gondolatokkal s az egészből valami gyermekiesen naiv, valami ártatlanul kedves hangulat jön ki. Most megérzem, hogy ezek a jelenlevők mind boldog közelségbe vannak az ideállal.

Rendkívül gyöngédek ezek a kis lányarcok. Ebbe a felekezetbe, mint előre elmondták, a város legszegényebb eleme tartozik. Az az elem, amely az őskeresztények korában rongyokban s piszokban feküdt az apostolok lábainál. S íme, nézem minden kislányon finom kis úri ruhácska, igen jó anyagok, finom, választékos színek. Mind kontyocskában viseli a haját, leeresztett haj nincs, semmi parasztos, nincs semmi alacsony. Finom ízléses, azt lehet mondani az elegancia költözött be a legszegényebb magyarság templomába is.

Ezek nem parasztok. Ezek többet nem. Ezeknek a lányoknak s fiatalasszonyoknak a szelleme nem az, hogy ők jó parasztok legyenek: mindenki úr...

Ez a kis csoport, amely e templomban, e pillanatban jelen van, egy önművelési kör, amely neveli magát arra az életre, amikor nincs különbség az emberek közt. Egyik kapál, a másik varr, a harmadik ír, tanít, vagy csak ragyog: de valamennyi egy akar lenni. Egyformán művelt ember.

A Foglalkozás, úgy látszik, soha többet nem lesz felismerhető külső, szinte rabszolgai jelekből, mélyebben, a lélek tüneteiben kell keresni a diffrenciálódást.

Pesti Napló, 1928. márc. 14.

Móricz Zsigmond